Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Örök szerelmem, Kolozsvár

 

 

matyaskontur

 

 

Örök szerelmem, Kolozsvár

 

Csak Kolozsvár, örök szerelmem…(ahogy, én láttam a várost, a benne élő embereket és a művelődési intézményeket)

 

 

 

Ajánlás:

 

Szüleimnek, tanáraimnak,

mentoraimnak és kolozsvári barátaimnak.

 

 

 

 

Reményik S

Annak, aki beleolvas soraimba, szíves megértését kérem, ez írásomnak egy munkapéldánya és tekintettel kell lenni arra a tényre, hogy annak ellenére, hogy otthon családunkban magyarul beszéltünk én román iskolába jártam óvodától egyetemig, amit Bukarestben végeztem el.

Az önéletrajzi kis regényem a Magyarországi áttelepülésemig való időszakot írja le, meséli el, mert úgy gondoltam Erdélyi éveim alatt annyi értékes emberrel találkoztam és sok izgalmas tapasztalattal lettem gazdagabb Kolozsvár oktatási és művelődési intézményeiben.

 

 

Örök szerelmem, Kolozsvár

 

 

1958.szeptemberében születtem, a kincses városban, Erdély fővárosában, amelyet a Szamos vízfolyása kettészel, elválasztva a citadella két jellegzetes dombját, a Fellegvárt és a Feleki tetőt. Ez a folyó a történelem során életmentő jellegűnek bizonyult a városlakók számára, úgy is, mint a föld megtermékenyítője, vagy az idegen behatolókkal szemben szolgáló természetes védőbástya.

Isten áldásának köszönhetően egy polgári konzervatív erdélyi családban születtem, amelynek a nemzeti többszínűsége nem bizonyult hátránynak, hanem előnyé kovácsolódott a városi multikulturális együttélés terén.

A huszadik század ötödik évtizedének vége felé, a városlakók lelkivilágában mély nyomokat hagytak a közelmúlt történelmi eseményei, a két világégés, a gyakori határmódosítások, amelyek különböző érzelmeket tápláltak az itt együtt elő nemzetiségek soraiban.

Az 1956-os magyarországi szabadságharc még jobban felkorbácsolta a lakosságban, de főleg az egyetemi diákságban az indulatokat, a proletárdiktatúra és a szovjet megszállók ellen annak ellenére, hogy mindenki tudta, hogy a belbiztonsági alakulatok nem fognak kesztyűs kézzel bánni az akkor még ellenforradalomnak nevezett szimpatizánsaival. Az Európát és a világot megrendítő felkelés leverése után minden szovjetbarát kelet-európai kommunista országban véres megtorlások következtek be, amelyek a Duna- deltai munkatáborok elítéltek számát növelte (Romániában), az új marxista-leninista demokráciák rögtönítélő bíróságainak döntése alapján.

Visszatérve szülővárosomhoz, Kolozsvárhoz, ha a második világháború utáni időszak városképét kéne jellemeznem, egy poros, szürke, szomorú kinézetet említhetnék meg anélkül, hogy természetesen emlékeim lennének abból az időszakból.* A 60-as évek elején a város életében az első amnesztiában részesülő munkatáborokból hazatérő emberek megérkezése után, már érezhető volt az enyhülés, a sztálinista korszak végének kezdete.

A „Stanca” korházban láttam meg a napvilágot, pár saroknyira lakásunktól. Ez a belvárosi „Sora” elegáns bérház volt, amely a nevét, a földszinti élelmiszer bolttól kapta. A pontos cím Kossuth Lajos utca 5 szám volt. Ez az én szeretet utcám, amely a történelem során sok nevet viselt. Itt zajlott le kolozsvári életem 33 éve. Ez volt az életterem és bemutatására hadd idézzek néhány sort Gál György munkájából, amelyben csodálatosan leírja a város utcáinak magyar vagy román neveit oly pompásan, hogy aki egyszer kolozsvári lakos volt, érzi a hajdani illatokat is. Köszönet neki ezért a munkáért, soraimnak román kiadásában, az én fordításomban vettem át a fent említett szerző Kossuth Lajos utca kezdetének leírását.

„A Főtér délkeleti sarkán, a Központi Szálló (Hotel Central) mellett kelet felé nyílik a Magyar utca: az Óváron kívül kiépült ''új város ‘‘legrégibb utcája. Neve mar 1372-ben felbukkan ''Platea Mager utcha''alakban, s nyilván azért kapja ezt az elnevezést, mert a nagyrészt szász lakosságú Óvárhoz képest itt sok magyar lakhatott. A magyar polgárság 1453-as összeírásában ''Longa Platea'', vagyis Hosszú utca a neve, s mar akkor megkülönböztetik várfalon belüli es kívüli részét. A belső részben 25 magyar családot, a külsőben egyik oldalon 72-t, a másikon 80-at vesznek nyilvántartásba. Az aránylag nagy számok is mutatják, hogy ez lehetett a középkori város leghosszabb utcája. A Külső- es Belső- Magyar utca elnevezések az 1660-as évektől váltak rendszeressé, bár a külső részt időnként Szent Péter utcaként is emlegették. Ez azzal magyarázható, hogy míg az összes többi várfalon kívüli utca a vár felől épült ki, ez az egykori Szentpéter falu főutcája volt, amelynek központját ma is jelzi a templom. Onnan terjeszkedett a varos fele, s igen korán megtörtént az összeépülés.”

1938-ban építették a „Sora” bérházat, amelynek mostani első emeleti garzonlakásaiban akkor Lucian nagyapám ügyvédi vállalkozásának irodái voltak.

A második emeleten volt a bérelt lakásunk. A II-III és IV emeleti lakások három szobás luxus apartmanok voltak, két terasszal, az egyiknek, a Szent Mihály főtéri templom felé volt kilátásuk, a bejárati ajtónál lévő teraszok pedig a Kerek Dombra néztek. A bukaresti éveket kivéve (1977-1981) a Magyarországi 1991-i letelepülésemig itt éltünk és Lucian nagyanyám (Mámákó) temetése után átadtam a lakást a tulajdonosnak, az Unitárius egyháznak.

Szüleim halála után, amikor a valós demokratizálódás látszata is reménytelené vált, egy olyan módszerváltás után, amely nem is hasonlított igazi rendszerváltásra, úgy gondoltam jobb, ha csendben külföldre távozok, ott hagyva szülővárosomat, barátaimat.

Gondoljuk csak végig, az eltelt idő távlatából milyen fölösleges volt az a véres felhajtás, amit 1989 decemberében átéltünk. Történelmileg nem lehet forradalomnak nevezni a történteket, hanem inkább élő adásban közvetített katonai puccsnak.

Ezt országhatáron kívülről vezényeltek le olyan érdekelt liberális világ erök, akik az összes kellett-európai volt szocialista országot egy részükre hasznos globalizációs folyamaton keresztül saját piaccá akarták változtatni. A demokratizálás reményével kecsegtetve, hogy itt az igazi szabadság, elhúzták a helyi felháborodott lakosok előtt a mézes madzagot és kiszolgáltatott bér-rabszolgává változtatták őket.

Sok év után, 2008-ban Máriagyűdön a Kegytemplom háta mögött, a domboldalon voltam, van ott egy Pietá és azon gondolkoztam és mondtam, egy velem lévő barátomnak, hogy honnan tudta 1990-ben Silviu Brucan* hogy az átalakulás évei a szocializmusból a piacgazdaságba pont 20 évig fognak tartani?  Nem érdekes?

A napokban a neten, találtam a Cotidianul online változatában egy cikksorozatot Adrian Majuru tollából, amelynek tartalmával teljesen egyetértek:

„1989 decembere nem volt más, mint a román második vonalban lévő kommunisták összeesküvése, hogy gyerekeiknek és unokáiknak pénzt és hatalmat hagyjanak örökségbe. Nekik ez egy élvezetes előadás volt, mert ők birtokolták az információt és tudták, mi fog következni. És az előadás folytatódik materialista módon nekik, dialektikusan nekünk, a naivoknak.

Pontosítva, a volt vezetők materialistán élnek és a naivak dialektikusan remélnek. Nota benne: A világtörténelemben bizonyított tény, hogy a népi felkelések, forradalmak alulról felfelé bontják a zsarnok rendszert és csak nap közben, míg a katonai puccsok felülről lefelé és csak éjszaka”.

Isteni áldásnak tartom azt a jó akaratot és melegséget, amivel elárasztott frissen nyugdíjassá vált anyai nagyanyám, akit egész életemben Mámákónak neveztem nem csak én, hanem minden kedves jó barátom és kollegám, függetlenül attól, hogy iskolai, egyetemi vagy operai kollégák voltunk. Nem is tudom, honnan ragadt Rá ez a becenév, mert például Nagy Istvánra a Hiú megszólítás onnan eredt, hogy amikor próbáltam először beszélni és gagyogtam, látogatóban volt nálunk és én kisbabaként azt akartam, kimondani rámutatva, hogy Fiú és Hiú csúszott ki a számon. És örökre nekem Hiú maradt.

Nagy István az életembe egy meghatározó nevelő mentor lett, aki szerencsémre apaként bánt velem. Azt a mennyiségű és minőségű tudást, amit tőle kaptam, nem lehet sem viszonyozni, sem megfizetni. Megfizethetetlen és megmagyarázhatatlan.*

*Silviu Brucan, a Román Kommunista Párt prominens tagja az 50-es években. A Scânteia központi pártlap főszerkesztője, a román „Forradalom” egyik résztvevője, aki tagja volt a 1990-ben megalakult „Nemzeti Megmentési Front-nak és a választások után politológusnak avanzsált.

 

 

De nem is ez volt a célja, és amit én kaptam tőle, az tisztán jött, természetesen és én óriási alázattal befogadtam anélkül, hogy mérlegeltem volna, hogy jó vagy rossz az, amit kapok. Amit tőle kaptam az részemre törvény volt.

 Őszinte leszek, lehet jobban szerettem, mint apámat.

Több időt is töltöttem vele, mint apámmal, mert szegény apám, aki egy csodálatos ember volt, mindig kiküldetésben járt a CFR munkája miatt és csak vasárnap találkoztam vele, amikor ebéd után meccsre mentünk.

Hiúval viszont bejártuk a Botanikus Kertet és beszélgetünk. Igen. Úgy beszélt velem, mint egy felnőttel, magyarázott, mesélt Csíkszeredáról, a Zeneakadémiáról Waldbaueről, Hubayról vagy a kamarazene órákról Weiner Leónál.

De túlságosan előre futottam, Nagy Istvánról még sok szót ejtek, mert Ő egy fáklya volt életemben és megmutatta a helyes irányt. Még a bukaresti zeneakadémián töltött években is naponta beszéltünk telefonon, érdeklődőtt, milyen etűdöt gyakorolok, és hogy állok a Bach Chaccone gyakorlásával. Ez a csodálatos kapcsolat csak az 1983. január 6-i temetésén szakadt meg, amikor Halmos Gyuri bácsival egymás kezét fogva zokogtunk elvesztése miatt.

Visszatérve a második emeleti lakásunkhoz, gyerekkoromtól kezdve egy komfortérzést és biztos pontot jelentett a családi fészek, ahol kezdődik a világ, ahová bármikor vissza lehet térni baj esetén. Szüleim halála után ezt az érzést vesztettem el, a biztos hátteret, ami mellett nyugodtan gyakorolhattam és foglalkozhattam minden mással, mert nem voltak anyagi gondjaim. Ennek elvesztése ki is billentett lelki egyensúlyomból.

Családom társadalmilag az értelmiségi középosztályhoz tartozott, életszínvonalunk egy hajszálnyival volt magasabb az átlagnál. Nem szenvedtem hiányt semmilyen téren és ez szegény szüleimnek sok munkájában került, pedig akkoriban a proletár-diktatúrából való kilábalás időszakában éltünk és az osztályharc volt a megkívánt viselkedési mód.

Az új társadalmi berendezkedés megcserélte az értékrendet, a „jó” családok sarjai, a papok, orvosok, ügyvédek az antiszociális elemek közé tartoztak és sokakat a munkatáborokban hurcoltak, hogy tanulják meg a Duna-deltában munka közben, élelem nélkül, mi is az új demokrácia, amit a szovjet tankok hoztak be a második világháború után és szavatoltak nap, mint nap. Lehet, hogy sok fiatal nem tudja elhinni, hogy Sztálin apuska temetésén az utcára parancsolták az embereket és együtt kellett sírniuk a Nagy Vezér elvesztése miatt.

Az antiszociális elemeket nem vették fel az egyetemre vagy főiskolára, hogy ne foglalják el a paraszt- és munkásgyerekek helyét. Anyám –Lucian Gabriella Lia-is a fent említett kategóriába tartozott, a zeneakadémiai felvételin első lett hely nélkül. Nem kívánatos, antiszociális elemként volt elkönyvelve, mint ügyvéd gyerek. Néhány évnyi munka után, amire a személyzetis káderek küldték, az Isten jobb sorsot szánt szegény anyámnak. Megismerte szászvárosi születésű apámat, aki fiatal mérnökként dolgozott a vasúttársaságnál. A kolozsvári „George Dima” Zenekonzervatórium KISZ-titkára viszont apám szászvárosi gyerekkori barátja volt és néhány év –osztályharcpuhítás- után az ő segítségével anyámat felvették az egyetemre, elvégezte és ének-szolfézs tanár és karvezető lett.

Édesapám -Creţu Vasile- egész életében a román CFR vasúttársaság kolozsvári igazgatóságán dolgozott és 42 év munka után megbecsülve innen ment nyugdíjba 1983-ban.

A családfám apai ágon tiszta román, nagyapám Suceavatól 5 km-re egy bukovinai faluban születet, a Magyar- Osztrák Monarchia idején 1885-ben.

Apai nagyanyám meg Meggyesen néhány évvel később és egész életében háztartásbeliként otthon dolgozott és őrködött a két fia nevelésére.

A másik ág a nemzeti keveredések miatt -magyar-örmény-román-olasz- sokkal komplikáltabb, pontosabban én sem tudnám definiálni.

Nagyapám, Lucián Sándor gazdag ügyvédként léped be a politikába, szociál-demokrataként (természetesen nem a mai szociál-demokrata szó értelmében, mind tudjuk a mai szociál-demokraták egy utód párt képviselői, poszt-kommunista ember selejtek, egytől egyig). 1919-ben alapítója Dr. Iului Haţeganu-val a Kolozsvári egyetemista foci csapatnak a kolozsvári „U”-nak és a neve és fényképe is szerepel a klub 50-ik évfordulójára írt könyvben.( „Şepcile roşii” de I.Chirilă)

Nagyapám ügyvédi és politikai tevékenysége alatt egész életében a szegényeket és elesetteket védte. Az első világháború utáni korszakban, amikor a trianoni béke átrajzolta a határokat és sok embert kellemetlen kisebbségi sorsba üldözött, a társadalmi változások sem kímélték a szegény munkásosztályt, amelynek a demokratikus jogait próbálta védeni. Ez a kapitalizmus iparosodási korszaka volt a Kárpát-medencében, amely a 1929-1933-as válságba torkolt.

A nagyapám demokratikus gondolkodása és viselkedés a családban is megnyilvánult.

A felesége, született Gáll Gabriella(nekem csak Mámákó) a Budapesti iskola évei alatt nagyon hazafias és vallásos (római-katolikus) nevelést kapott, ami a családban is érezhető volt. Ennek ellenére, nagyapám a lányát római-katolikusnak keresztelte- így lettem én is romai-katolikus- és a fiát, Lucian Alexandru Liviu, későbbi ügyészt és ügyvédet ortodoxnak.

. Sajnos Lucian nagyapámmal nem találkozhattam, 1950-ben eltávozott az élők sorából. A második világháború utáni világrend megváltozása nagyon megviselte. Képzeljük el, 1948. június 11-i államosítás után elvesztett hét Kolozsvári ingatlant, egy Borszéki nyaralót és ki kellett fizetnie családja és az ügyvédi praxisára eső egész évi adót. Politikailag is jellemesége nem volt tűrhető az akkori hatalom számára. A Szociáldemokrata Párt egyesülési kongresszusán, amikor Román Munkás Párttal kellett szövetséget kötni, Ő volt az egyetlen, aki nemmel szavazott a két párt egyesülésére és ezt nyilvánvalóan nem nézték jó szemmel és akkor még finom fogalmazok, nem beszélve a megtorlásokról. A temetése után egy szekuritátés tiszt, oda ment nagyanyámhoz és részvétnyilvánítás helyett azt mondta neki (később mesélte nekem nagymamám):

-„Higgye el asszonyom, ez így jobb volt neki, hogy meghalt”*

Ha személyesen nem is volt szerencsém találkozni vele, a kolozsvári mindennapi életemben, amikor a város nagy öregjeivel találkoztam az utcán, mindig tisztelettel beszéltek nekem nagyapám méltóságáról, jelleméről és segítőkészségéről. Az ő ígéretei nem voltak pusztába kiáltott szavak. Azokat mindig be is tartotta és szerencsére ez nálunk családi vonássá vált. Én a Lucián nevet nem mint keresztnevet használom, hanem mint átvett vezetéknevet, amit úgy szeretnék megbecsülni, hogy nem hozok rá soha szégyent.

Nagyapám felesége, Lucian Gabriella született Gáll Gabriella ( az én szeretett Mámákóm) tanúja volt életem összes lépéseinek születésemtől kezdve 1992. júniusáig, amikor eltemettük a házsongárdi temetőben.

Ő egy magyar-örmény családból származott, Munkácson született 1902-ben, apja utász tiszt volt a magyar királyi hadseregben és 6 lánygyereket nevelt fel, dédnagyapája „Munkács várkapitánya” címet viselte.

 Az örmény ősök vezetékneve Zakariás volt. Gyermekkorát Szász Szebenben töltötte és a budapesti iskolai évek után telepedtek le Kolozsváron, ahol megismerte leendő férjét.

Állítólag az én születésemkor az öreg Gáll dédnagypapám felemelt és csak annyit mondott: „Az Isten áldjon meg”.

Ezt a könyvet, egy fiziológiai szükségletből írom, mesze a szülővárosomtól, azzal az igénnyel, hogy a szüleim és kedves barátaim emlékét idézzem fel. Bildungs regény formájában próbálom megalkotni anélkül, hogy író babérokra törnék. Úgy gondoltam, hogy életem során annyi értékes művésszel, emberrel, tanárral, mentorral találkoztam, akiket élvezettel hallgattam, akiknek lestem tanácsait és tiszteletem jeléül szeretném emléküket megőrizni.

Ha történelmileg időben ennyire közel is állunk életem leírásában a proletár-diktatúrához és a sztálinizmushoz, hadd meséljem el egyikét azoknak az emlékeimnek, amelyek nagyon éberen élnek még bennem.

Ezek a május elsejei és augusztus 23-i felvonulások, amikor az akkori Romániában, a munka ünnepét és a fasizmus alól való felszabadulást ünnepelte a nép.

Augusztus 23-a volt az a dátum, amikor Románia átállt az Antant országok mellé a második világháborúban és ezt a dátumot nem említettem volna, ha édesapám nem mesélte volna el nekem, hogy aznap mi és hogy is történt Bukarestben, amikor ő éppen ott katona volt.

 De térjünk vissza a felvonulásokra.

A 60-as években, ezeken az ünnepnapokon, a dolgozó népnek szabad nap járt és a munkásosztály a paradicsomba ment (felvonulás után mindenki igyekezet a Bükkbe és a Hoia erdőbe, mert miccs és sörosztás volt). Nekem ilyenkor nagyon kellett figyelnem, mert édesapám megpróbált kijátszani, hogy ne kelljen elvinnie magával a felvonulásra. Egyszer tudniillik elkövette azt a hibát, hogy elvitt és a nyakában hordozott egész nap, hogy lássam, mi történik. Attól kezdve a felvonulásokat kedvenc szórakozásomnak tartottam, az ott tapasztalt sokszínű tömeg mozgatása, reagálása, teljes bolondokháza szerű vicces eseménynek forgataga lenyűgözött. Annak ellenére, hogy számára a szimpla jelenléte is fárasztó volt, apám egyszer-egyszer magával vitt.

De hadd lássuk mi is volt fárasztó a felvonulások lezajlásában?

Reggel öt órakor kellett felkelni, mert hat órakor a CFR kolozsvári igazgatósága épülete előtt volt a gyülekező.  Az embereket, a rendezők sorba állították (ez alatt Kolozsvár akkori összes gyári munkását és intézmény dolgozóit kell érteni) és fegyelmezett konvojként elindították katonásan a Szent Péter templom háta mögé.

Itt rendet raktak, átalakították a tömeget fegyelmezett oszlopokká és az autóbusz állomás előtt a kommunista vezérek posztereivel (Dr. Petru Groza, Gh Dej, Ana Pauker, Marx, Engels és Lenin, később N Ceauşescu, Elena Ceauşescu, Ion Gheorghe Maurer)) és munkásmozgalmi feliratokkal a kezükben, örömteljes lelkesedéssel szlogeneket ordítva elindították a tribün felé, amelyik a Román Nemzeti Színház előtt volt. A tribünről a pártvezetés felső vezetői tapsoltak vigyorogva és integettek a hős munkásosztály képviselőinek. Ez volt részemre a színes lufikkal tarkított népi tébolyda, amelynek a kavalkádját nagyon élveztem. Még most is a balatoni házban őrzőm apám munkatársainak gyerekeivel készített fényképeket, az elmúlt proletár-diktatúra dicső idők felvonulásairól.

Említettem, hogy apám elmesélte az általa átélt 1944. augusztus 23-ai történelmi nap igazságát. Ugyanis ő a bukaresti Polizu Műszaki Egyetemen szerzett mérnöki diplomát és a román hadseregben repülő században teljesítette katonai szolgálatát a háború alatt.

Az előbb említett történelmi dátum-elmondása szerint-egy csütörtöki napra esett és ebéd közben jött a hír, hogy Románia az Antant erökhöz csatlakozott, úgy, hogy német bajtársaiktól elbúcsúztak, fogták felszerelésüket és elfoglalták új kijelölt bázisukat.

Szó sem volt arról, amit a kommunista történelem órákon tanultunk, hogy nagy csata és lövöldözés alakult volna ki és a románok kiűzték óriási harcok után a németeket Bukarestből.

Ha apám második világháborús katonai emlékeinél tartunk, hadd említsek meg egy jelenetet, amely megviselte nagyszüleimet.

A második világháborúban, a román hadsereg kötelékében nagyon jó román YAR kis repülőgépeket használtak, amelyeket Brassóban gyártottak és édesapám legénysége Bánffyhunyad felet felderítő repülés közben kényszerleszállást kellett végrehajtson. Ez magában egy banális dolog lett volna, ha az akkori román hadsereg kommunikációjának a család felé tálalása, nem sikeredett volna megrendítőnek.

A Szászvárosi nagyszüleim lakásán megjelent egy katonai küldönc, aki bejelentette, hogy hazafias harci feladat végzése közben a kedves fiuk lezuhant a repülőgéppel és életét vesztette. Nagyanyám elsápadt a hír hallatán és értesítette férjét, aki a helyi kaszárnyában a hadsereg ellátásával foglalkozott. Már kezdtek belenyugodni a sors kegyetlenségében, nagyapám szerzett egy koporsót és két csicskással elindul Bánffyhunyad felé hazahozni fia földi maradványait. Megérkeztek a katasztrófa helyszínére, szemügyre vették az összeroncsolt repülőgépet és kérdezte a helyiektől hol találhatóak a holttestek?

Ekkor egy falusi ember röhögve azt felelte neki:

- Nem halt meg senki, megúszták karcolásokkal és most isznak áldomást a falu kocsmájában. Ez aztán volt az operettbe illő meglepetés, happy and.

Szegény apámat azóta minden alkalommal azzal cikiztem, hogy Őt az Isten annyira szerette, hogy a repülővel is leesett és mégsem halt meg.

Gyerekkori emlékeket próbálok előidézni Kolozsvár akkori városképéről, vagy családi mulatságos történéseket. Szüleim egész nap dolgoztak, így én a drága nagymamámra (Mámákóra) voltam bízva. Sohasem hagyott el engem. Egymásra voltunk ítélve. Mai eszemmel elgondolva, éjjel nappal őrködött felettem, az őrzőangyalom volt és mai szemszögből nézve egy jutatás nélküli babysiter volt.

A mindennapi velem való foglakozása egy kicsit elfelejttette pillanatokra, a nemrég elhunyt szeretet férje emlékét.

Együtt mentünk bevásárolni, vele tartottam délelőttönként a Házsongárdi temetőben. A férje sírjának gondozásában segítettem, ahogy tudtam. Hoztam neki vizet a forrástól, amíg ő gyomlálta a földet, gondozta a virágokat és aztán leültünk a gesztenyefa alá, amit szegény nagyapám ültetett. 2008-ban, amikor megmutattam fiamnak a családi sírhelyet, szomorúan észrevettem a gesztenyefa hiányát. Kivágták. Csak úgy egyszerűen kegyetlenül, ahogy sok sírt kidöntöttek és megaláztak. Megalázták Erdély történetének panteonját, azt a sírkertet, amely sok embernek életútjának a végső állomását jelentette. Olyan emberekét, akik történelmi személységek voltak, akik történelmet írtak. Mert a Házsongárdi temető egy multikulturális panteon, ahol több nemzetiségű történelmi egyéniségek, töltik végső álmukat. Ha hagynák. De sajnos, vannak, akiknek nincs Istenűk és nem adnak a halottak nyugalmára, történelem tiszteletére.

 Magában a temetőben a sírkövek barbár kidöntésén kívül, még felháborítónak találtam, a sok ízléstelen új sírkamrákat, amelyeket a sétányok közepére állítottak.

De elhatároztam, nem kritizálok és nem állitok ki bizonyítványt mások tetteiről, elég, ha saját maguk megteszik ezt, sajnos a közösség kárára.

Deák Tamás író volt fiatalságom egyik mentora, mert Ő volt az egyik legjobb barátja Hiúnak.( Nagy István) Emlékszem egy délelőtt mikor nála jártam és a történelemről faggattam azt mondta nekem, hogy minden történelmi kór igaz történelme annak a kór irodalmában található. És milyen igaza volt.

Visszatérve a nagyanyámmal való mindennapi együttlétünkre, mindenhová elkísértem, mert nem szerettem óvodába járni. Az ottani szigorú program nem volt ínyemre, ezért inkább bolyongtam nagyanyámmal a vásárlási körútjain.

A felvágottakat a földszinten a „Sora” élelmiszer boltban vásároltuk, de a piacra is együtt jártunk, ha jól emlékszem a hatvanas évek elején még a Deák Ferenc (ma Eroilor) utcában volt, a gépjármű két közlekedő forgalmi sáv közti átjáró szigeten. Akkor még Kolozsváron nagyon kevés autó volt és még lovas szekerekkel is jártak a piacra a fuvarozok.

Később a piac a Széchényi térre került a mai Mihai Viteazul térre.

A hatvanas években Kolozsvár, egy nem sokkal nagyobb, mint százezer lakosú város volt és mindenki mindenkit ismert. A kisiparosok, akik megtűrtek voltak a szocialista rendszerben, cipészek, zipzárjavítók, harisnyaszem felszedők mind magyarok voltak. Szembe velünk a Bolyai utcában volt Fekete bácsi cipőjavító műhelye, a Continental (volt New York) szállóval szembe a mai Napoca volt Jókai utcában volt Felméri bácsi bőrdíszműves javító üzlete.

A hostátiak, a kétvíz közti területen mezőgazdasági kisvállalkozóként termelték meg (a mai Mărăşti negyed területén) a friss zöldségeket, és ezzel ellátták a város piacát. Üvegházakban termelték a primőröket, amelyeket húsvét előtt mindig piacra hoztak. Emlékszem náluk lehetet kapni először fiatal hagymát, retket, finom salátát. Szép gazdaságaik voltak és sok család tudott-igaz kemény munkával-tisztességes megélhetéshez jutni ennek a tevékenységnek köszönhetően.

A 70–es években viszont, Ceausescu egy tollvonással megszüntette ezt a lehetőségüket, elvették, államosították földjeiket és egy monstrum panel negyedet építettek a területre.

A fiatal olvasónak, akinek nem adatot meg, ismerni a hatvanas évek régi Kolozsvárját, azt ajánlom, képzelje el a mostani várost panel negyedek nélkül és eléje tárul az akkori városkép.

Az évszázadok komoly patinás épületei, építészeti remekművek melyek egy kiegyensúlyozott nyugati város kinézését alkották lakónegyedek nélkül, vitték a világban a „Kincses város” jó hírnevét.

Az első panellakásokat, ha jól emlékszem a Donát út végétől a Török vágásig építették, de akkor még vigyáztak, hogy nagy zöld területeket hagyjanak az épületek közt, játszóparkokat hozzanak létre a gyerekeknek.

Ez lett a Grigorescu negyed, amely a Garibaldi hídtól és Török vágástól, a Rádió házig terült el.

Az 1960-61-ben tömbháznegyed épült, amelyet 1964-ben Eremia Grigorescu tábornokról Grigorescu negyednek neveztek el.1961 szeptemberére adták át a középiskola új épületét. A negyedben található a kolozsvári rádió- és tévéállomás, jellegzetes kék-fehér csíkos épületével. (A Rádióstúdió épületét 1967 december 30-án avatták fel. ) Az 1970-es években a negyedet oly módon építették tovább, hogy a meglévő tömbházak közé újakat zsúfoltak be.

A Donátnegyed Kolozsvár (románul Grigorescu negyed) egyik városrésze a település északnyugati részén. Közel van hozzá az a gát, amelyik segítségével a Kis-Szamos vizének magasságát szabályozzák, valamint tisztítják – gyakorlatilag itt lép be először a Szamos a város életébe, miután a Hója (Hoia) magasabban fekvő részeit elhagyja.

A XVIII. század elején a szőlőkkel borított Hója hegyvonulat egyik kimagasló pontjára barokk Szent Donát-szobrot állítottak (erről kapta nevét a Donát út, majd az egész negyed.

Maga a városnegyed az 1900-as évek elején alakult ki; kertes házaiban tisztviselők, kereskedők és iparosok laktak. A két világháború között – az Attila út és Erzsébet út mellett – ez volt a vagyonosabb középosztály egyik lakónegyede.

Milyen szépek és kellemesek voltak, azok a májusi esti séták a Donát útról (ott lakott a nagynéném, az unokatestvéreim) hazafelé a sétatéren keresztül, a Karolina téren át hazáig. Az orgona illat, a madár csicsergés és a kihalt csendes utca emléke megmaradt bennem. Akkoriban nem kellett az embernek tartani attól, hogy a sétatéren megtámadják. Ezt csak a 70-es évek utáni Kolozsvárra behozott csőcseléknek (akik táskarádióval sétálgattak az utcákon népzenét hangosan hallgatva és tökmagot köpködtek) köszönhetjük, akiket a havason túlról telepítettek ide a nehézgép gyár építés alkalmával.

Szabad napokon, vasárnap baráti társaságban elmentünk több család gyerekestől egyet focizni. Kovácsék szüleim barátai, a Pata utcában laktak, a Méhes és Pata utca sarkán és onnan 20 percre, kis sétával gyerekekkel együtt, eljutottunk a Bivalyrétre ahol fociztunk. Ma itt fekszik a Györgyfalvi negyed.

A Györgyfalvi-negyed (románul Gheorgheni) Kolozsvár keleti részén elterülő városnegyed. Nevét az azonos nevű, innen 8 km-re délkeletre levő Györgyfalvának köszönheti. 1964 szeptemberében kezdték építeni a Pata utca végénél a Bivalyrét felé, olyan urbanisztikai terv alapján, ami sok zöldövezetet, parkot és kikapcsolódási zónát magába foglalt. Az első házak átadása 1965. július hónapban történt. Utóbb a Borháncs, illetve a Györgyfalvi út végéig terjeszkedett, majd a 1980-as évekre a Pata utca két oldalát is magába foglalta.

Kovácsékkal szembe, volt egy török cukrász, Daut Ismail fagyizója. Itt lehetett Erdély legfinomabb fagylaltját kapni akkoriban Kolozsváron. Még Tordáról és Nagyenyedről is ide jártak az emberek fagylaltozni.

A kolozsvári élelmiszer piac nagyon jól ellátott volt a 60-as években. A sajt termékeket a Nagyszebeni juhászok hozták és árulták. Lehetett kapni édes vagy petrezselymes ordát, tehéntúrót, csípős juhtúrót, több sajt féle különlegességeket.

Nyáron a Havasalföldről érkezett a friss árú. Padlizsán vagy ropogós paradicsom, a paprikaparadicsom vagy ahogy a románok nevezték gogosár.

Az iskolai évek alatt, a nyári szünetben, szüleink megkentek nekünk két padlizsánkrémes kenyeret, mellékeltek két paradicsomot és egy üveg ásványvizet és kieresztettek minket a strandra vagy a Babes parkba ahol, tudtunk reggeltől estig teniszezni, úszni vagy focizni.

Óvodában nem szerettem járni és a 60-as években ez még nem volt kötelező, így nagyanyám kísérőjeként tengettem napjaimat. Ő megértő volt és elvállalta dajkálásomat. Reggelente együtt mentünk bevásárolni, vagy a temetőbe nagyapám sírját gondozni. Itt hordtam neki a vizet, amíg ő gyomlálta a virágokat. Jelenlétem mindig felvidította, így elfelejtette a férje halála miatti bánatot.

Délutánonként a „Sora” épület udvarra megtelt a gyerek zsivajjal.

Mindenki hazaérkezett a munkából és jó idő esetén leengedte gyerekét had legyen a levegőn és bújócskázzon az udvaron.

Az udvar az élelmiszerüzlet lerakatta is volt egyben, így az ásványvizes és lekváros ládák között tevékenykedtünk. A fiúk fociztak vagy kosaraztak, de volt, amikor a lányokkal együtt bújócskáztunk.

Több nemzetiségű vegyes társaságot alkotunk és nagyokat játszottunk.

A Tokalakis családnak, akik görög menekültek voltak két gyerekük volt: Mimi a nagyobbik fiú és Ellie a lány.  Sebestyén Attila köpeczi székely gyerek volt, apja szocializmus tanár volt az egyetemen Ő maga később vízilabdázott a Kolozsvári Politechnica-ban. A harmadik emeletről is lejött mindig játszani velünk Ovidiu vagy a Ciupe mester lányai a negyedikről.

Akkoriban a negyedik emeleten lakott Ana Blandiana költő is. Nagy zsivajt csaptunk játékunk alatt és mindig oda vonzottuk a közeli utcák (Dávid Ferenc, Forduló, Brassai) gyerekeit is. A társaságunk többszínűségét az biztosította, hogy több nemzetiséghez tartozó gyerekek voltunk, de soha sem emlékszem ebből adódóan létezett volna valamilyen nézeteltérés.

Ennek az időszaknak a jellemzője volt, hogy a kommunista párt nem engedte meg egy családnak azt a luxust, hogy egyedül lakjon 120 négyzet méterben és mindig a második, harmadik és negyedik emeleti lakásokba betettek lakótársnak, egy egyedülálló vagy elvált személyt. Nekünk, amíg nagybátyám Lucian Alexandru Liviu aki ügyész volt és az elején Petrozsényiben aztán Nagybányán dolgozott, helyére apám egyik mérnök társát Marinescu urat, a CFR-től tették be a középső szóbába. Nagybátyámat a családban csak Öcsinek becézte mindenki.

Ő nagyon szeretett engem, és neki köszönhetem, hogy megtanultam úszni, autót vezetni, fegyverrel lőni és igazán bevallva, nem is tudom mire nem tanított meg valójában. Neki akkoriban még nem volt gyereke és mindig magával cipelt. Úgy szeretett és nevelt is, mind saját fiát.

1966 ban tért vissza Kolozsvárra ügyészi minőségben dolgozni és akkor újra egyesült családunk és elfoglalhatta a középső szobát, melyben 1974 távozásáig lakott. Akkor már jól menő ügyvédként vett magának egy Monostori tízedik emeleti panellakást és nekem átadta a szóbáját.

 Már tizenhat éves voltam megjártam Angliát és Skóciát, Guttman Misi bácsi zenekarával 1973-ban és nekem is járt egy külön szoba ahol tudtam gyakorolni.

Az 1966-os élményeimre szeretnék pár sor erejéig visszatérni, mert kolozsvári visszatérése előtt, nagybátyám meghívott Nagybányára nagyanyámmal együtt egy hétre. Bejártuk a Máramarosi havasokat, kirándultunk, egy turista felavatási ceremóniában is részt kellett vegyek és valóban egy igazi természetjáró embert nevelt belőlem nagybátyám.

A legérdekesebb részemre mégis az volt, hogy annak köszönhetően, hogy Nagybányán a magyar televízió fogható volt és akkor zajlott a 66 foci VB, ez volt az első labdarugó világbajnokság, amelynek meccseire visszaemlékszem.

Nagy foci rajongóként, aki délutánonként a fiúkkal verte a lasztit a Sora udvarba és hétvégeken csodálattal bámulta a sétatéri stadionba Ivansuc Zolit az „U” játékosát, felejthetetlen élmény volt látni élőben a 3-1 Magyar- Brazil meccset.

 Albert Flórián varázslatos játéka és a többi magyar csapat tagjának fantasztikus teljesítménye, kápráztató volt olyan egyéniségekkel szembe, mint Pele vagy Garrincha.

Akkor vésődött be agyamba Káposzta, Mészölyi, Bene neve, mint a brazil csodajátékos Pele vagy a portugál Eusebio vagy Torres játéka.

A magyarság mámoros időket élt át akkor, labdarugó válogatottjának sportteljesítménye miatt és kezdett feledésbe merülni az aranycsapat vesztes döntője és Puskás Öcsi 56 disszidálása, aki aztán megdicsőült a Real Madridban.

A csoport mérkőzések után Magyarország csapata Eusebio Portugáliájával együtt továbbjutott a nyolcad döntőbe ahol a nagy szovjet csapattól kapott ki egy nagyon kiegyensúlyozott mérkőzésen.

A szovjet csapat kapuját akkoriban Lev Iasin védte.

 

1966 hoz fűződnek első emlékeim egy labdarugó világbajnokságról és nem felejtem el, hogy ezt a ragyogóan futballozó bronzérmes portugál együttest, verte meg Dobrinnal és Dumitracheval az élén, Angelo Niculescu román válogatottja, a Mexikói 70 világbajnokság selejtezőiben.

1967-ben Albert Flórián nyerte el az „Arany labdát” de a románoknál is remekül játszott Dobrin.

Emlékeim között őrzők egy olyan vásárvárosi európai kupa meccset, amelyen a FC Arges Pitestiben 3-1-re megverte a Budapesti FTC-t, de aztán a Népstadionban kikapott a Fraditól 4-0-ra. Szép összecsapások voltak ezek.

Visszatérve a Londoni 66-os döntőre, amikor hosszabbításban az angolok diadalmaskodtak az NSZK válogatottja ellen 4-2-re, emlékezetes nap marad nekem a gyerekkori boldog pillanataim között.

Ezen a napon tért haza több év után szeretett nagybátyám Kolozsvárra, és mint hab a tortán, családom vásárolt részletekre egy fekete-fehér televíziót, ami bizony abban az időben nagydolog volt. Így mondhatni, hogy a családomban az akkori lehetőségekhez képest, két olyan termék volt található, amiért a szomszédok akkoriban irigyeltek minket. A telefon, ami létszükséglet volt nagybátyám ügyészi tevékenységéhez, az éjjeli riasztásokra és egy televízió, amit csak a pártkáderek kaptak jutalomként. Ezek voltak ám a mindennapi kis örömök a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom építésében.

Szeretném megemlíteni, hogy a mindennapi szürke közös hétköznapokban, néha Mámákó (szeretett nagyanyám) belefáradt pesztrálásomban és akkor szüleim elhatározták, hogy most már igen nagy vagy fiam el kéne menni az óvodába, mint a többi gyerek és hagy nagymamát nyugodtan élni.

Ekkor szépen elvittek és beírattak a hozzánk tartozó körzeti óvodában, a Bob utcában,- ahol a nagy román költő Mihai Eminescunak volt a Bob görög katolikus templomban az eljegyzése mennyasszonyával, Veronika Miclevel- és pár napig kellett tűrjem, akarva akaratlanul a más gyerekekkel való szocializálást.

 Mondom pár napig, mert amikor nagyanyám kipihente magát és én meguntam a délutáni alvást és az óvodai programot, megint visszasírtam magam a jó édes nagyanyámhoz és Ő újabb babysitery provokációk elé nézett és meggyőzte szüleimet, hogy nem is olyan rossz gyerek ez a Marius, megvagyunk mi itt kettesben hétköznap. A napközis óvodából kis huncutsággal és rosszalkodással, a mindennapi program bojkottálásával meg a nagyanyámhoz való visszakérésemmel meg tudtam oldani, hogy újra otthon maradjak Mámákóval de a Selmeczi néni zeneóvodáját nem úsztam meg, mert anyám nem engedett a negyvennyolcból és kötelező feltételként szabta meg nekem, hogy ide kötelező elmenni, ha otthon akarok lenni hétköznap nagyanyámmal. Mostani észjárással nagyon is tudom dicsérni anyám határozott fellépését és azt, hogy a zenevilága felé terelt.

Marcella néni óvodájában, délutáni foglalkozásokon más kis csöppséggel, szüleim kollegáinak gyerekeivel együtt énekeltünk népdalokat, ritmikai gyakorlatokat végeztünk és Marcella néni nagyon profi módon előkészített minket a hangszertanulásra. Otthon szegény fáradt nagyanyám, mindig lefekvés előtt a 77 magyar népmeséből olvasott nekem, így megkaptam minden fontos útravalót, amit egy óvodás korú gyermek kiegyensúlyozott lelkivilága fejlődését elősegítette.

Édesanyám  öt éves koromban, szabad idejében az otthoni zongorán, elkezdett tanítani zongorázni de ez nem jött be neki. Egyszerűen nem bírt velem.

Nagyon szófogadatlan voltam és az eszem az udvari játékon és focin járt mindig.

Így anyám családi értekezletet tartott, megbeszélte Hiúval (Nagy István) és eldöntötték, hogy elkezdek hegedülni. Hiú azt ajánlotta, hogy Zsurka Péterrel kezdjem meg hegedű tanulmányaimat, és ha kell, gyakorlásra ott van a földszinten Máthé Árpi aki Zsurka növendék volt és szívesen foglalkozott velem egy kis zsebpénzért. Az akkor neki jól jött, mert diák volt a Kolozsvári zeneakadémián, az akkori nevén a konziban.

A Selmeczi család tiszta zenész család volt. Marcella néni anyám kolleganője volt a zeneakadémián, a férje tanár volt partitúra olvasást tanított és karmester volta Magyar Operában.

A Selmeczi család két fia is zenei pályára lépett. Jancsi a kisebbik fiú ugyancsak Zsurka bácsihoz került hegedűre Gyuri pedig zongorát tanult. ŐK a Szentegyház utcában laktak és az Ő udvarukon gyerekkorunkban sokat pingpongoztunk együtt.

A Selmeczi bácsi nagyon kedves úriember volt, nagy bélyeg gyűjteménye volt és vele cserélgettem bélyegeket. Fantasztikus volt benne is és Nagy Istvánba is az, ahogy a gyerekeket kezelték. Felnőttként komolyan beszéltek velük és nagyon hamar meg tudták szerettetni magukat. A hetvenes évek elején Gyurival és Jancsival együtt voltunk ministránsok és első áldozók a főtéri Szent Mihály templomba.

Később ők kivándoroltak Magyarországba, Jancsi a Fesztivál zenekar hangversenymestere lett és Gyuri megalapította a Budapesti Kamaraoperát.

Budapesten megalakították a „Capella Transilvanica” kamarazenekart amelyben sok erdélyi jó zenész muzsikált és zenél ma is.

1964 körül egészségem megromlott, a mandulám fertőzése miatt és komoly szövődmények alakultak ki. A fertőzés a vesémre ment, aztán a szívemre, így alakult ki nálam egy szívreuma. amikor már nagyon rossz állapotban voltam családi barátunk Josan doktor, elküldött egy kivizsgálásra a Crisan utcai gyerekkorházba.

Itt a sors fintora a jövendő anyósomat szemelte ki kezelőorvosként. Megvizsgált és nemes egyszerűséggel azt mondta ki kell szedni a mandulákat és akkor megszűnik a fertőző góc. Így is lett, megműtöttek kiszedték a mandulámat és pár nap alatt már megint vidáman futkároztam a Sora udvaron.

Gyerekkoromban egészségi állapotom miatt, érzékenységem miatt, szüleim elővigyázatosságból mindig akkor tervezték tengerparti nyaralásunkat, amikor Duțu bácsi (Josan doktor) is családjával a tengerparton volt. Soha sem lehetett tudni mikor betegedek meg és ismerős orvos léte a közelünkben nyugalmat adott szüleimnek.

1961 tól kezdődően minden évben szüleimmel nyaraltunk a román tengerparton, kivételt csak 1973 év képezett, amikor a kolozsvári Zenelíceum Guttman Misi bácsi vezette zenekarával, Angliában és Skóciában voltunk hangversenykörúton és részt vettünk az Nemzetközi Ifjúsági Zenekarok találkozóján.

Nehéz nyár sok munkával, volt ez nekünk, gyerekeknek, kis apró zenész csemetéknek. Misi bácsi napi 6-8 órát próbált velünk, de nem is hoztunk szégyent városunkra, országunkra hangversenyeinkkel.

A sors újabb fintora az volt részemre, hogy a turnéra való felkészülésben, a kora reggeli angol nyelvleckéket bölcsész egyetemisták tartották és én egy olyan szép fiatal hölgy csoportjába kerültem, aki pontosan nyolc év múlva vált első feleségemmé. De ne szaladjunk annyira előre a visszaemlékezésben, mert egy pár mondat erejéig a hatvanas évek romániai tengerparti nyaralás körülményeit szeretném ecsetelni, leírni.

A lelki szemeimmel látom magam előtt az utazás készülődéseit.  Ezek a film kockák könnyen összehasonlíthatóak voltak G Durrel író regényének „Családom és más állat fajták” jeleneteivel. A család tagjainak felcsigázott viselkedése, fejedelmi helyzetkomikum szituációkat tudtak előidézni, főleg a csomagolásnál.

Minden család életében periodikusan megtörténnek kabaréba illő jelenetek. Családunkban kiemelkedő helyen említeném a tengerparti utazásra való mulatságos csomagolást és a karácsonyi fenyőfa díszítését.

Az utazás előtt mindig rendelésre kerültek a napszúrástól óvó sátor alkatrészei vagy apám megcsináltatta a CFR műhelyiben.

 A tengerparton minden turista lepakolta holmiját egy lepedőre, később mikor már fejlődtek a turisztikai termékek, a gumimatracra és ezt kőrül vették négy fából esztergált falábakkal, amelyeket beszúrtak a homokba és rákötöttek egy másik lepedőt, ami árnyékot tartott és megóvta délben a család érzékenyebb tagjait a napszúrástól. Ez volt a sátor, a legfontosabb kellék a napozáshoz.

Taktikai okok miatt nem árulták el, hogy ez a sátor nekem készül, mert akkor azért sem másztam volna be alája, de az igazat bevallva inkább Mámákó, édes nagyanyám hűsölt alatta, mert én vagy a vízben vagy a parton játszottam hevesen más gyerekekkel vagy később valamelyik szálloda halljában flippereztem. Ez volt akkoriban a tutti játék, körül belül olyan divatos, mint ma a számítógépes játékok.

Az utazás előtti csomagolás órák hosszat tartott és mindenki még szeretett volna berakni egy ruhadarabot vagy más használati tárgyat a bőröndökbe. Nyíltak és záródtak a bőröndök, az élet folyamán megtanult színes káromkodások kíséretében és a végén már annyi cucc gyűlt össze, hogy nagy nehezen csak úgy lehetett bezárni a bőröndöket, ha valaki a testsúlyát ráhelyezte a csomag középső részére és egy másik személy illesztette a bőrönd csatjait és zárjait.

Ha jól emlékszem, az első két évben a Mircea utcában laktunk albérletben Constancán.

Ez az utca párhuzamos volt a városi tengerparti sétánnyal és logisztikai szempontból (mai kifejezést használva, akkoriba azt sem tudták mivel eszik a logisztikát) nagyon jó helyen volt található Constanca belváros szívében.

Két lépésnyire volt a híres „Trei Papuci” tengerparti strand, nem mesze volt a trolibusz megálló ahova érkeztek a vasútállomásról a trolik és vitték az embereket Mamaiara és közel volt a városi piac ahol finom dinnyéket és az ebédhez való alapanyagokat, húst, zöldségeket  tudta reggelente édesanyám beszerezni.

Szegény anyám, egész évben keményen spórolt, hogy nyáron tudjunk elmenni a tengerpartra. Ő osztotta be a pénzt és azt is meghatározta, hogy délben otthon ebédelünk, amit reggel a piaci bevásárlás után megfőz és este aztán a délutáni alvás után, elmehetünk vacsorázni egy vendéglőbe.

Mai szemmel nézve finomságokat ebédeltünk, de az akkori ízlésem szerint nagyon utáltam már a török muszákát. Ez egy olyan ételkülönlegesség volt, amit elég hamar lehetett összedobni és megfőzni a Constancai piacon található friss zöldségekből és darált húsból. (padlizsán, paprika, paradicsom)

A trolibusz megállóban volt egy török cukrász aki nagyon finom báklávát készített, ezt a kicsit émelygős mézből és dióból készített balkáni édességet.

A piacon még lehetett kapni a finom Murfatlari bort amiről, a kolozsvári polgárok csak ábrándoztak és amiből mindig vittünk ajándékba egy két palackot, haza Kolozsvárra Nagy Istvánnak vagy az otthon maradt rokonoknak, családtagoknak.

Constancai érkezésünkkor egyszer, kétszer lementünk napozni és fürödni a „Trei papuci” (három papucs) tengerparti strandra, de itt a víz tele volt algákkal és néha medúzákkal és szüleim úgy döntöttek, hogy megér egy kis kínlódást és dulakodást ki utazni Mamaiara strandolásra a trolibusszal mert ott tisztább a víz nincsenek algák és medúzák és a homok finom szemcsés. Az ellátás is jobb volt, lehetett kapni kis bodékban flekkent vagy micit és Pepsi Colát ami ugyancsak Kolozsváron csak a pártszállóban volt kapható.

Mai ésszel mondom nem kis bátorság kellett ezt a döntést meghozni, mert akkoriban a 60-sa évek közepén, szinte senkinek nem volt magántulajdonú gépkocsija és mindenki Mamaian akart strandolni, így az egész román vidéki turista népesség a 41,42 trolibusz tömegközlekedési eszközein vett részt ebben az izgalmas expedícióban.

A mostani kényelmünkkel nem próbálkoznánk ilyen tömeg fürdőző kaland túrára, de akkor mit nem tett meg egy szabadságon lévő polgár, hogy Mamaian strandoljon.

Az utazási viszonyok hasonlóak voltak vagy azonosak azokkal amelyekkel a háborúba vitték a katonákat a frontra teherszállító vagonokba és a hisztérikus latin vérmérsékletű román utazó közönségnek csak fokozta a feszültéget. Ez volt a bemelegítője a strandoláshoz. Előbb egy kis tömegfürdő aztán jőhet a napfürdőzés és ezért a polgárok még fizettek is. Nem is tudom elmondani, hogy milyen büszke volt valaki, aki mind ezt megengedhette magának és az egészet nyaralásnak nevezték. Istenem akkoriban ez volt a szokás, a divat.

Egy reggel 1965 ben, éppen apámmal voltunk Constancán egy szokásos reggeli bevásárló túrán, amikor vett egy Scânteia újságot és elárulta nekem, hogy Bukarestben most volt a RKP IX Kongresszusa ahol megválasztották Nicolae Ceaușescut főtitkárnak és ez a bácsi fogja a közel jövőben vezetni országunkat.

Igaz, ez a hír engem akkoriban nem tudott igazán meghatni de, amikor apám elmesélte, hogy ez a bácsi fog Constantán Pepsi-Cola gyárat építgetni és gémjármű gyárat Pitestben és nem kell többet vonattal meg trolibusszal közlekednünk és ihatunk Pepsit, nagyon pozitív szemmel kezdtem gondolni az új ország vezérünkre.

Visszaemlékezve, az első öt évre (1965-70) a vezetői mandátumából, Ceaușescu a nyugati nyitás felé irányította az országot és Romániában egy elfogadható jólét alakult ki ebben az időszakban. Egy egyensúlyt próbált létrehozni a külkereskedelmi mérlegbe, megjelentek a nyugati áruk az üzletekbe, így emlékszem, hogy a kolozsvári Sora élelmiszerüzletben jelen voltak a norvég és svéd tonhal konzervek, de lehetett kapni Szebeni szalámit is. Felismerte, hogy Romániának érdeke fejleszteni a turizmust és ezért a tengerparton megépíttette Constanta és Mangalia között az új üdülőhelyeket tele jól felszerelt szállodákkal. (gondolok itt Saturnra, Olimpra, Neptunra). 

A mindennapi életben érződött egy felszabadultság, nem csak a szocialista testvér országok termékeit látta a polgár az üzletekben és mindenki kezdte elfelejteni a szürke nyomorúságos stalinista hétköznapokat.

Megszületett a REMÉNY, a román polgárokban akik optimistán mertek nézni a jövőben.

Igaz, ami a tengerparti nyári üdüléseket illeti, hamar rájöttünk, hogy ezek a nekünk akkoriban pazar kinézésű szállodákban csak német, francia meg svéd turisták nyaralhatnak keményvalutáért, nyugat német márkáért, francia frankért vagy svéd koronáért és nekünk, őslakosoknak nem igen jut hely a tengerparton szállodákba, így marad a török és tatár nemzetiségű lakok házaiban lévő szobáknak bérlése, mint egyetlen eszköz a tengerparti nyaraláshoz.

Ez viszont nekem legalábbis egy remek lehetőséget nyújtott a tatár és török kisebbség megismeréséhez és azt a felfedezést erősítette meg bennem, hogy ők is érző jó emberek, nem a történelmi mesékből gonosz ország foglaló agresszív dulakodó hordák tagjai.

Érdekes volt részemre felfedezni már a 60-as évek derekán a státusz szimbólumok létezését. Minden magára adó török vagy tatár őshonos dobrozsai családban a falak szőnyegekkel voltak díszítve és nem hiányozhatót a fő motívum a falról. a „Szöktetés a szerájból”.

Ez alapfelszerelés volt, mint a 80-as évek Ladáinak a visszapillantó tükrén logó Maci Laci mackó vagy a hátsó szélvédőt díszítő bólogató kutya vagy később a makkos cipő és a mobil telefon. Aki nem rendelkezett ilyen kellékkel az nem számított embernek a társdalom tagjai szemében.

Az életem Romániában töltött időszaka megadta azt a lehetőséget, hogy megismerhessem az ott élő kisebbségek viselkedését, szokásait és ráébredjek, hogy békében megférnek a többségi nemzetiség tagjaival, megosztva gondjaikat, örömüket, bánataikat és kár akármilyen negatív megbélyegzéssel illetni létüket.

A tengerparti nyaralások, a Magyar Operában töltött évek vagy a bukaresti diák éveim amikor makedon családnál laktunk albérletben Laci barátommal megismertették velünk szokásaikat és viselkedési megnyilvánulásaikat és főleg azt, hogy ha őket az többségi társadalom elfogadja úgy ahogy vannak ők korrekt partnerként tudnak beilleszkedni a mindennapi társadalmi életbe.

Az egész kárpát-medence egy olyan több nemzetiségű olvasztó tégely amelyben bőven van hely mindenkinek aki jó szándékkal közeledik az együttéléshez.

Azt gondolom több mint öt évtízed kárpát-medencében töltött évei után, hogy az együttélési problémákat megoldják a társadalom tagjai maguk, ha nincs provokáció és nem lehet megbélyegezni egy vagy más kisebbséget azzal a pecséttel, hogy xenofób, irredentista vagy hazaáruló, hanem az egyén viselkedését kell vizsgálni mindig, mert az egyén felelős a saját maga megnyilvánulásáért.

Emlékszem a gyerekkori televízióban eljátszott háborús filmekre, ahol mindig a partizánok és az oroszok voltak a jó fiúk és jó emberek és a németek a rossz oldalon álltak. Lehet hogy akkor még a második világégés sebei nagyon frissek voltak de, nekem ez egy olyan traumát okozott személyesen hogy ennek a dolgonak köszönhetően nem tanultam meg németül.

Reggel, amikor felkeltünk édes nagyamamám Mámákó mindig úgy köszöntött hogy:

-              Gutten morgen Marius! Komm pucen die zehne.

És én erre nagyokat morogtam, és Istennek sem akartam egy szót sem megtanulni németül mert a múlt este a Tv-ben láttam a németek hogy gyilkolják a jó embereket.

Mennyit jelent a propaganda.

Szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy ebből az egészből, én csak azzal a hátránnyal maradtam, hogy nem tanultam meg soha németül, aminek én láttam kárát későbbi életmben Németországban de, gondoljuk el mit szenvedhetett egy német kisebbséghez tartozó erdélyi gyerek, akit az iskolában megbélyegeztek és csúfoltak, csak azért mert egy kisebbséghez tartozott, mely kisebbségnek volt egy örült tagja, aki elindított egy világégést amely sok millió ember tragédiájához vezetett.

Sorolhatnám itt a Baranyai németek, a felvidéki magyarok vagy a cseh szúdét németek sorsát, akiket gyilkosnak bélyegeztek meg és elűzték őket szülőföldjükről úgy, hogy soha nem tettek senkivel szemben semmi rosszat. Ez az igazi gyalázat, amit soha visszamenőleg nem lehet helyre hozni. Ezért egész életemben visszautasítottam mindenféle megbélyegzést és manipulációt, mert az embert csak egyénileg, saját viselkedése miatt kell és lehet megítélni.

A 60-as évek Kolozsvárra egy csendes város volt, ahol mindenki mindenkit ismert és tisztelt, az utcán szinte mindenki mindenkinek köszönt, mint falun és az idő elteltével, lassan de biztosan az óvodai kórból kinőtem, így vészesen közeledett az az idő, amikor az iskolai tanulmányaimat kellett elkezdjem. Sajnos azzal, hogy nem vettem részt az óvodai programokban és otthon nagyanyám dédelgetett és vigyázott rám, nem szocializálódottam hatékonyan, aminek a kárát az iskolai első napok derítettek fényt de, anyám és családom eldöntötte, hogy a Zenelíceumban fogok beiratkozni és tanulni a Selmeczi Marcella néni zenei óvodában töltött két év után.

Volt egy felvételi vizsga is a Zenelíceumban de az csak egy szimpla formalitás volt a zenei óvodai oktatásban részvételemnek köszönhetően. A ritmus és intonáció feladatokat probléma nélkül oldottam meg és felvételit nyertem a zenelíceum első osztályába.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.